A franciaországi Collége Jean Monnet és gimnáziumunk testvérkapcsolata nemsokára tizenöt éves lesz. Ebből az alkalomból szeretnénk egy rövid áttekintést adni a teljesség és a részletező pontosság igénye nélkül.
A kilencvenes évek elején egy Franciaországban végzett mérnök hívta fel a figyelmünket egy ifjúsági találkozóra, melynek központi témája a környezetvédelem volt. Az elnevezés – „Kék Európa” – arra utalt, hogy legfontosabb, alapvető éltető elem a víz és nem szabad megfeledkeznünk arról, mennyire fontos, hogy ne szennyezzük be természetes környezetünket.
A jelmondat a következő volt:
„L´ eau est le miroir de notre avenir!” – A víz a jövőnk tükre!
A ma is érvényes szentencia könnyen értelmezhető: A szürkés, zavaros víz egészségtelen, bizonytalan jövőképet eredményez.
Az utazást komoly szakmai – tudományos munka előzte meg. Francia nyelvű videofilm készült, hogy az előírt feltételeknek megfeleljünk. Puchmann Istvánné kolleganőm egy, a Rinya patak szennyezését vizsgáló dolgozatot filmesített meg. Szeretném megemlíteni az elsők nevét: a biológus-franciás csoport tagjai voltak
Fodor Réka, Fazekas Ida, Dénes Krisztina, Konecsni Tünde, Bíró Judit, Kovács Mónika, Szecsődi Katalin, Kucskó Annamária, Horváth Andrea, Csap Magdolna, Pellion Ágnes, Horváth Krisztina, Józsa Alexandra, Juhász Réka, Csapó György, Kis-Tóth Balázs, Bernáth László, Fóris Lóránd, Dömös Péter, Csillag Attila.
A strasbourgi Európa Tanács segítségével a dél-franciaországi Tarn megye önkormányzata szervezte a tudományos-kulturális találkozókat, a túrákat, ismeretterjesztő üzemlátogatásokat. Kiadványaik (plakátok, könyvek, CD-k) (a víz is) a környezetvédelem feladatait tették közérthetővé. A legérdekesebb az a mini CD volt, amely a víz hangjait mutatta be a csöpögő csap zajától a vízierőművek dübörgéséig – mindenki számára érzékelhetővé vált: a természet zenéje a legszebb.
Az előzetes szervezés során a Táncsics Gimnázium a castres-i Collége Jean Monnet partneriskolája lett. A fő szervezőtanár Mlle Danielle Decazis lett, akinek sok köszönettel tartozunk. Már nyugdíjas, de így is segíti ottani kollégáit és ebben az évben is vállalta a hosszú utazást, eljött Kaposvárra.
Az iskolakapcsolat jellege időközben átalakult: képzőművészeti, zenei, kulturális és sport-programok apropójából szerveztük az utakat, tanítványaink tehetségéhez és az alapítványok, pályázatok előírásaihoz igazodva.
Minden alkalommal szántunk egy napot a fogadó iskolák bemutatására. (Mi a szaktantermek felszereltségét csodáltuk, ők a diákjaink fegyelmezettségét irigyelték.)
Egy napig mindig túráztunk. Érdekes, hogy akár a Zselicben, akár a Montagne Noire-ban jártunk, folyton esett az eső. (Hát persze, egy program, ami a víz jegyében indult…)
A meccseket, uszodai, korcsolyaprogramokat nem a versenyzés, inkább a játék jellemezte. (Először újdonság volt számunkra az ottani élményfürdő, az Archipel, most már Kaposváron is van.)
Az utolsó estére mindig meghívtuk a szülőket, akik finom vacsora után nézték végig a diákok műsorát. A „soirée d´ adieu” a mi részünkről általában komolyzenei művekből, zongoradarabokból, népi táncjátékokból állt (Fazekas Ida, Meiszterics Eszter hangját, Magyar Mónika és Perjés Ábel párostáncát, az énekkar műsorát (Baka Nóra, Szvath Eszter, Maár Adrienne, Ferdinandy Csilla, Pataki Nikolett, Kelemen Katalin, Fekete Dárius, Laki Éva, Guti Eszter, Baka Miklós, Ferdinandy Eszter, Sárdi Gábor, Rákász Virág, Sámoly Ferenc és mások) sokan dicsérték. (Sajnos helyhiány miatt nem említhetjük meg az összes résztvevőt.)
A francia diákok a modern zenét, a jazzbalettet kedvelték elsősorban, átütő erejű dalaik, pantominjátékuk lenyűgöző volt. Francia kollegánk Rinaldi Puglisi reneszánsz hagyományőrző együttes tagja. Gazdagon díszített korabeli ruhában, eredeti hangszerekkel érkeztek. Műsoruk emlékezetes marad mindannyiunk számára.
Franciaországban szokás volt, hogy az utazás után 1-2 héttel újra összegyűlik a csoport és egy közösen elkészített étel mellett beszélgetnek, fényképeket cserélnek. Nálunk is volt ilyen alkalom, megnéztük a videókat és joghurtos-fűszeres salátát készítettünk. „Milyen finom és könnyű étel” mondta az egyik résztvevő és figyelmeztetésünk ellenére nyolcszor (!!) vett a salátából. A lesújtó következményekről a többi kollégista másnap tájékoztatott minket…
A Castres-ba vezető út igen hosszú! Először nagyon siettünk, éjjel-nappal a buszban ültünk, aztán, ha volt alkalmunk Olaszországban is foglaltunk egy-egy szállást. Felfedeztük (újrafelfedeztük) Velencét, Veronát, Padovát és Vicenzát, Milánót. Igazi művészettörténeti oktatás volt ez, valódi szemléltető anyaggal Palladio épületeit, szobrait megpillantva a barokk és a klasszicizmus tűnt a szemünk elé, a milánói dómot látva senkinek sem kellett a gótikáról beszélni, a velencei reneszánsz paloták jellegzetességeit minden diák könnyen fölismerte. Még ennél is fontosabb volt a helyszínek hangulata: - járni a parkban, ahol Janus Pannonius latin auktorokat olvasott; észrevenni, hogy a Montague-ház mennyivel szerényebb mint a Capuletéké; átérezni milyen lehetett a velencei rab élete a börtönben, ahol folyton változott a tenger vízszintje, vagy látni a meredek hegyoldalt a genovai hajókról.
Az utazás Franciaországban is sok élményt adott. Jártunk a cannes-i fesztiválpalota lépcsőin, - a csoport néhány tagja méltóságteljesen, lassan vonult le fényképezőgépeink vakutüzében, gőgösen, akár a sztárok. Kár, hogy csak néhány sárgamellényes portugál utcaseprő látta őket. Hajnali öt óra volt.
A nizzai Promenade Anglaise pálmafái alatt játszódtak a Pierre Richard filmek, de a legtöbben mégi s St. Tropez-i csendőrséget keresték. Louis de Funés örült volna, ha látja, hogy a Gendarmerie előtti odvas fába belefért a fél magyar csoport.
Marseilles Franciaország második fővárosa. Nyüzsgő utcái, erős színei feledhetetlenek. (Többen állították, hogy a marseilles-i kikötő piacán található kisebb-nagyobb tengeri szörnyetegek valójában nem is léteznek. – Ez csak egy rémálom lehet.)
A tengerparton haladva szebbnél-szebb tájak tárultak a szemünk elé. Monaco-Monte Carlo mindig szerepelt a programok között. A Casino persze nem a mi világunk, de a dúsan burjánzó növények, a parkokban helyet kapó bizarr és elgondolkodtató, évente változó szoborkiállítás egyedi és érdekes. (Míg a tanárok a szobrok jelentésén törték a fejüket, a diáklányok éberen fürkészték az utcákat: „De hol az a nőtlen monacói herceg, hol a herceg…?”)
Az avignoni híd és a komor pápai palota közelében gyönyörű park fogadja a növényritkaságok kedvelőit.
Aix-en-Provence, Orange és más kisebb települések is szerepeltek a programban.
Castres városa a turisták által kedvelt területeknél kissé távolabb, Languedocban, Tarn megyében található. A Tarn folyó völgye termékeny mezőgazdasági terület, a környező hegyekben, szénbányák voltak. Ezek közül az egyik, a carmaux-i ma múzeumként működik. (Megnézhettük a régi, kezdetleges gépeket és bemehettünk egy tárnába. Egyszerre csak elaludtak a lámpák, a gépek fújtatni, csattogni kezdtek, óriási lett a huzat, alig kaptunk levegőt a szénportól. Tíz percig tartott, de rémisztő volt. Ezt viselték el a carmax-i bányászok 10-12 óra hosszat minden nap…)
Tarn megyében található Francaiország egyik legszebb nemzeti parkja. Sötét erdők, magas hegyek, alázuhogó patakok. Nem véletlen, hogy az Europe Bleue program egyik központja ez a vidék lett.
Az egyik kirándulás az Agout forrásai címet viselte. Busszal felmentünk a hegyekbe, ahol láthattuk a kis forrásokat, amint föl-fölbuzognak a fűben. Aztán egyesülve kisebb kanyargó erecskékké nőnek és eljutnak a patakig, amelynek a medre már állandó, a patakok egyesülve adják az Agout folyót, melynek felduzzasztott vize hatalmas vízierőművet táplál. Szép, tisztavízű a patak fent a hegyen, szabad szemmel láthatóak a pisztrángrajok, lejjebb már egyre szennyezettebb. Egy kishajón ülve észrevettük, hogy a parton ülő horgász soha ne mozdul. Közelebb érve láttuk, hogy műanyagból van a jóember, – a környezetvédők tiltakoztak ironikusan a szennyezett víz ellen.
A másik érdekes természeti képződmény a sidobre-i gránitkövek völgye. Óriási, többtonnás kövek és mintha csak kavicsok lennének, élükön állva összevissza hevernek.
Lauguedocban ápolják az ősi occitan nyelvet, Tarn pedig a kathár eretnekek földje. Váraik romjai több helyütt láthatóak. A középkori Franciaország egyik jól ismert vidéke ez. Ma is élnek itt solymászok, rézművesek, lovászok, sajtkészítők, fazekasok. A régi mesterségek a mindennapi élet részét képezik. Csaknem mindegyik kis falu komoly értékű román vagy gótikus templommal büszkélkedhet.
A legszebb közülük Cordes-sur-ciel, ahol a középkori hangulatot nem rontják még el a hangos turistahordák. A magyar diákok középkori édességeket kóstolhattak itt a cukormúzeumban.
Az egyetlen, eredeti formájában megmaradt vár, Carcassonne. Vendéglátóink szinte minden alkalommal elvitték ide a csoportot.
A közeli nagyváros Toulouse kimért, klasszicista, városközpontja, rózsaszín téglából épült házai vonzóak, de nem mindig szerepeltek a programban. Albi kisebb, de hangulatosabb város, jellegzetes hídjai, vörös téglából épület házai emlékezetesek maradnak. Gótikus kategrálisának freskói az utolsó ítéletet ábrázolják. A finom kőcsipkével díszített dekoratív bejárat a tömörebb épület erős kontrasztját adja. A közeli Toulouse-Lautrec múzeum a festő életművének teljes keresztmetszetét mutatja be.
Castres neve a castrum szóból származik, a rómaiak idején katonaváros lehetett.
A belváros hangulatát a folyó mellett sorakozó kis színes házak adják. Régen takácsok, vargát, kelmefestők laktak itt, házaik alsó szintjén a folyóban mosták ki új készítményeiket.
Nagyon szép a városháza épülete, melynek klasszikus, nyírott franciakertjét Le Notre tervezte. (Később nagyobb megrendelést is kapott XIV. Lajostól – Versaillesban).
A színház épülete barokkos hangulatú, szép hangversenyen vett részt itt a magyar csoport.
A Goya-múzeum a spanyol festő néhány igen értékes festményét is bemutatja vázlatai mellett. Kiállítást láthattunk Jean Jauresről, a város szülöttéről és Jean Monnet-ről. – Kevesen tudják, hogy ő az, aki Robert Schumannal együtt megálmodta az egyesült Európa eszméjét.
A Collége Jean Monnet modern épületkomplexumban kapott helyet. A tanárok munkáját pszichológus segíti, a késéseket, hiányzásokat a pedagógiai felelős adminisztrálja, a szünetekben fiatal nevelőtanárok tartják fenn a rendet. A szaktanteremben technikusok segítségével készítik elő az órákat. A könyveket, munkafüzeteket nem mindig viszik haza a diákok, az iskolai szekrényükben hagyhatják.
Irodalomtanárként számomra legérdekesebb a Goya-díj odaítélése volt. A díjat egy elsőkönyves szerző kaphatja meg, odaítéléséről a diákok döntenek.
Először is elolvassák(!) az az évben megjelent könyveket, közösen kiválasztják a négy legjobbat. Novemberben újra összegyűlnek és komoly vitát rendeznek a versenyben maradt művekről, elemzik, értelmezik őket. Végül meghívják a fiatal szerzőket és kérdéseket tesznek fel. A döntés a szavazás után alakul ki, végül az ünneplés és díjátadás következik. Mindez nagyon komoly lépés az irodalom megszerettetésében. Az összejöveteleket a kiadók finanszírozzák.
A francia családok nagyon szívélyesek, kedvesek voltak. A közös programokon túl általában családi összejövetelekre vagy a közeli tengerpartra vitték a táncsicsos diákokat.
A magyar családok fogadókészsége is igen jó volt. Több esetben komoly barátságok szövődtek. A magyarországi állandó programok közé tartozott Kaposvár bemutatása, a budapesti, pécsi kirándulás, múzeumlátogatások, szennai piknik, Keszthely, esetleg Szántód és Tihany, túra, korcsolyázás, úszás.
Az évek során egyre többen kapcsolódtak be a munkába. Becsléseink szerint több mint kétszáz táncsicsos diák és tanár vett részt a vendéglátásban, az utazásokon. Komoly segítségükért köszönet jár. Az iskola kapcsolatok gyakran egy-két utazást jelentenek csak. A táncsicsosok következetessége, áldozatkész munkája tizenöt évnyi barátságot eredményezett, és a kapcsolat jövőre folytatódik. Itt szeretnék köszönetet mondani a résztvevők szüleinek, nélkülük nem értünk volna el sikereket.
Az évenkénti találkozás folyamatos baráti kapcsolatok kialakulását tette lehetővé.
Diákjaink megismerték egy francia város életét, jó esetben megtanultak helyesen kommunikálni, beilleszkedtek egy idegen család életébe. Franciául-angolul beszéltek minden nap, a közösség programjába bekapcsolódtak. Leveleket, e-mailokat írtak, olvastak. Sikereket értek el zenei (ének) tánc műsoraikkal hosszú időre szóló élményeket szereztek. A francia környezetben nem a másságot, a különbözőséget, sokkal inkább az összekötő kapcsokat, a hasonlóságot keresték, az azonos gondolatokat, az azonos gondokat, az azonos törekvéseket.
Számukra nem okoz majd megoldhatatlan feladatot az, hogy integrálódjanak Európa életébe és reméljük, jövőjük sikeres lesz, egyszerű és világos mint a tiszta víz.